Erlitz Rebeka, angol-német

Kapcsolatom a nyelvekkel harmadik osztályban, az iskolapadban kezdődött. Emlékszem, mennyire lenyűgözött, amikor az ABC-t, vagy a Head and Shoulders-t énekeltük angoul. Habár az énektudásom abban a fázisban meg is rekedt, az angol a szenvedélyemmé vált. Mindig kerestem a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerülhessek a nyelvvel, ami úgy érzem, egy sokkal életvidámabb, lazább személyiséget adott nekem. Amikor angolul megnyilvánulok, legyen az szóban vagy írásban, teljesen felszabadulok és élvezem, hogy a nyelvet használhatom. Mindig is ezt jelentette nekem az angol, majd később a német nyelv is. A jó hangulatot, a felszabadultságot, a lehetőségeket. 

Második osztályos lehettem, amikor kaptam a szüleimtől egy kulcstartót, amin a londoni Big Ben szerepel. Akkor azt mondtam anyukámnak, hogy én bizony ide el fogok jutni. Azt sem tudtam hogyan, mikor. De mindig efelé a cél felé haladtam, olykor tudatosan, olykor csak szeleburdin. Amikor aztán ez 24 éves koromban megvalósult, teljesen elérzékenyültem (tátott szájjal persze), amikor megláttam az épületet, a város nevezetességeit, és meghallottam azt az elképesztően gyönyörű brit akcentust. Imádatom, rajongásom a nyelv iránt még inkább fokozódott, és munkám során legfőbb célommá vált, hogy ezt a rajongást átragasszam a tanulókra, legyenek azok gyerekek, fiatalok, vagy felnőttek, és megmutassam nekik, mennyi lehetőség és öröm rejlik egy nyelv – legyen az az angol, vagy a német – tanulásában, és használatában. 

P.S. A kulcstartó azóta is megvan, csak már egy, a Big Ben mellett vásárolt, arany kis óratorony libeg mellette. 




Please visit Appearance->Widgets to add your widgets here